Athanasios Anastopoulos (a névre kattintva felsejlik annak forrása is) festménye kapcsán kialakult eszmecserének és egyfajta számonkérésnek köszönhetően azon kaptam magem, hogy megírjam ezt a kis szösszenetet a festményről. Igazából én is kíváncsi lettem, hogy mi az, ami megragadott ennek az alkotásnak a felfedezése során. Hát tessék!
Ennek a festménynek az értékét természetesen nem a
beléfektetett idő, hanem a színek ereje és a színekkel és tónusértékekkel
létrehozott kompozíció hatása adja. Nem kétséges, hogy egy nem túl nagyméretű
képről van szó és csakugyan, az alkotó biztosan nem ölt túl sok munkaórát abba,
hogy elkészítse a képet. Kérdés, hogy ez levon-e az értékéből bármit is.
De honnan tudhatjuk, hogy ezelőtt a festmény előtt nem
sorakozik-e még legalább száz vagy több száz festmény is? Rengeteg séta a
szabadban, gondolkodás, elképzelések, hiszen egy szellemi alkotásról beszélünk.
Illetve, ha már értékről beszélünk, akkor elsősorban művészeti értékekről van
szó és nem financiálisról. Természetesen minden egyes produktumot le lehet
fordítani az utóbbira, hiszen valamilyen okból kifolyólag nekünk embereknek az
nagyon-nagyon fontos, hogy a produkciót le tudjuk mérni valamilyen számunkra is
belátható, felfogható, mérhető és kiszámolható egységre vagy egységekre. Vannak
dolgok, amiket könnyebb így átfordítani, és mérhető, pontosan vizsgálható,
természetesen ily módon könnyebben érthető (és ettől már kevésbé ijesztő és
idegen) dologgá alakíthatjuk át.
Heidegger Műalkotás eredete című művében említi, hogy bizony
egy szellemi alkotásnak is, mint a festménynek is van dologisága. Amely
megegyezik a krumpli, egy kődarab vagy akár egy korsó víz dologszerűségével. Az
alkotás is létezik a fizikai síkon és bizony ugyanolyan anyagokból áll össze,
mint bármi más, de mégis másként. Ha csak úgy tekintünk rá, mint egy zsák
krumplira, akkor ez a kép csupán egy darabka vászon, meg egy kevés festéknek is
tűnhet, és így nézve a zsák krumpli még többet is ér, mert azt legalább meg
lehet enni. Így, akkor a festményt is le lehet mérni négyzetméterre, meg az
alkalmazott anyagok mennyiségét pontosan megadva ki lehet számolni az árát,
hozzácsapva természetesen az effektíve belevitt munkaórák számát. De ugye egy
művész nem feltétlenül (csak) a pénzért dolgozik. Merthogy nekünk a mű, mint esztétikai
élmény kiváltója lenne fontos azon keresztül, hogy egy művészeti alkotás, annak
a tagadhatatlan dologszerűségén túl valami mást is jelent, valami mással is
megismertet bennünket. Így a műalkotás egy allegória is, és egy szimbólum is egyben,
mivel a puszta dologgal valami más is összevonódik. De ebbe most ne menjünk
bele, mert konkrétan a képről szeretnék írni.
Szóval. Jogos a kérés, miszerint magyarázzam már el, hogy
nekem mi a fenéért jön be ez a kép? És milyen művészeti értéket képvisel a
számomra. Úgy gondolom, hogy az emberek azért nem szeretik, sőt kifejezetten
utálják a kortárs képzőművészetet (de még a modern művészetet is, ami már a 20.
század elején elkezdődött! Úgy ám, barátaim, egy évszázada!), mert senki sem
magyarázza el nekik, hogy egy-egy alkotás mit is jelent, mit akar közölni. És
ez igaz is. Egy kortárs galéria vagy múzeum tulajdonosának kutya kötelessége,
hogy biztosítson a betérőnek egy kapaszkodót, magyarázatot arra nézve, hogy mit
is lát tulajdonképpen. A Ludvigban ez működik. Eredendően is meg kell tanulnunk
látni és azon keresztül felfogni a körülöttünk lévő világot. Ezt a fajta
látást, ahogyan felfogjuk a világot, tudással vagyunk képesek fejleszteni.
Azonban a befogadónak is kutya kötelessége elkezdeni gondolkodni, és ami nagyon
fontos: nyitottnak lenni a befogadás közben! Kérdéseket feltenni: mi az, amit
látok? Miért így látom? Miért tetszik vagy miért nem tetszik ez a dolog itt
előttem. De azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy: mik az én megértésemnek és
befogadó készségemnek a határai? Hogyan tudnám ezeket a határokat szélesíteni? Meg
tudom-e egyáltalán tenni ezt? Vagy csak egyszerűen lusta vagyok hozzá? Erőfeszítéseket
kell tenni és fáradtságot nem kímélve gondolkodnunk kell! Nem csak egyszerűen
lepasszolni a dolgot és belesüppedni a megfelelő kényelmet és gondolkodást nem
igénylő giccsek világába. Természetesen az alkotásokkal kapcsolatban való
gondolkodáshoz azért kellenek fogódzkodók is. Ezeket kellene a diákoknak
elsajátítania az általános, majd középiskolában művészeti oktatás címén. Nem
csak valami gépies előadásmódot meghallgatni a tanártól, majd azt visszaböfögve
megkapni a jutalmat: az érdemjegyet.
Tehát minden alkotásnak meg kell adni azt a jogot, hogy
nyitottan és megfelelő alázattal álljunk hozzá az üzenetéhez, hogy helyesen
értelmezve megfejthessük azt. Vagy legalább is számunkra megnyugtató módon
elhelyezni a kis univerzumunkba, hogy így a részünké válhasson, hiszen ezzel
gazdagodhatunk szellemileg.
Figyelem, ez az én gondolatmenetem a képpel kapcsolatban!
Egy interpretáció, amit nem kötelező elfogadni, csak egy iránymutatás. Aztán,
ha megkérdeznénk erről Athanasios Anastopoulos-t akkor azt mondaná, mint annak
idején Arany János is, hogy „gondolta a fene!” Vagyis lehet, hogy nem is az
volt a szándéka ezzel a képpel, amit én most itt belemagyarázni fogok, hanem
egészen más. Egy biztos, hogy bizonyos irányelvek alapján fogok elemezni,
amelyeknek megvannak a művészettörténeti vonatkozásai és autoritív hagyománya
is. Meg természetesen én már vagy 20-25 éve tanulom a művészetet, az ehhez
kapcsolódó látásmódot néha autodidakta, néha intézményesített keretek között.
Szóval az elemzésembe ez a fajta felfogás is nagyban beleszól majd.
Ha ránézünk erre a festményre, akkor
elsőre majdnem mindenki egy tájképet ismer fel benne. Én legalább ezt látom. Méghozzá
egy alkonyi tájképet. Azt is mondhatjuk, hogy ez az általunk már sokszor látott
alkonyat egy impresszív megragadása. Az is lehet, hogy a festő a szabadban
festette, de az is lehet, és ezt tartom valószínűbbnek, hogy emlékezetből
festette.
Na, lépjünk egy kicsit hátrébb és nézzük meg, hogy végül is
mit látunk a képen? Ezt kell először megkérdeznünk magunktól. Ez a lehető
legegyszerűbb kérdés.
 |
| Anastasios Anastopoulos festménye |
Ahogyan már említettem, látunk egy tájképet. Nekem az a
benyomásom, hogy egy viszonylag magas helyről nézünk a távolba és látjuk, ahogy
a nap éppen az utolsó sugaraival még befesti az ég alját. Jobbról egy velünk
kb. egy magasságban lévő hegytetőn lévő erdősort látunk, ami világosabb hatású,
mivel a nap sugarai még megvilágítják azt. A fénynek, ami gyakorlatilag be van
szorítva a kép bal középső részébe, még van annyi ereje, hogy ha belenézünk,
akkor a viszonylag közvetlenül előttünk elterülő tájat már nagyon sötétnek
látjuk. Szóval az előttünk elterülő látkép már nem kivehető teljesen. Ezt
jeleníti meg a festő ezekkel az igen sötét színekkel.
Nos, én ezzel a képpel kapcsolatban totális nyugalmat érzek.
Miért is van ez így?
A kompozíció adja meg erre a választ.
A kép három fő
vízszintes felületből áll. Amelyet előtérnek, középtérnek és háttérnek
nevezhetünk. Ez már megadja a kiegyensúlyozottságát a képnek, hiszen a
vízszintes komponálás eleve egyfajta biztonságot és nyugodtságot sugall.
Ráadásul itt három vízszintes rész találkozik egymással. Az előtér-középtér-háttér
kompozíció amúgy meg klasszikus tájképek komponálási módja, szóval ilyen
tekintetben ez a festmény nem is mondható igazán modernnek.
Aztán van egy másik,
képzeletbeli, függőleges vezérszál is, amelyet a kép bal oldalához közelebb
húzhatunk meg merőlegesen az eddigi vízszinteseinkre. Ez adja meg a festménynek
a dinamikáját, hiszen itt egy időben lezajló eseményről beszélhetünk: a
naplementéről. Ráadásul a festő a színekkel éppen azt a részét ragadta meg, ami
már a leggyorsabban zajlik. A nap már lebukott a horizonton, csak a felhőket és
az eget festi be utolsó sugaraival, nemsokára teljes lesz a sötétség. Talán még
érzem a levegő hűvösségét is, ahogyan lemegy a nap és már nincs olyan ereje,
hogy felmelegítse a környezetem. És arra is gondolhatunk, hogy itt a hegy
tetején, az erdőben egy kicsit ijesztő is lesz ez a hirtelen jött sötét,
mindannak ellenére, hogy még pár perccel ezelőtt egy csodában volt részünk, de
mégsem félünk, mert a részesei voltunk és vagyunk egy nagyobb dolognak és ezt
érezhetjük a környezetünkben, és ez elégedettséggel tölt el minket. Szóval még
ez is benne van ebben az egy képben.
De térjünk vissza a kompozícióhoz.
Ha jobban megnézzük, akkor ez a két vízszintes és egy
függőleges a bal oldalon két tökéletesen egyforma négyzetet hoz létre. Ez még
jobban erősíti a biztonságos hatást. Ráadásul mind a két négyzet egyforma. És,
ha ez még nem elég, akkor ha tüzetesebben megvizsgáljuk a jobb oldali nagyobb
részt, akkor ott is egy négyzetet vehetünk észre, csak nagyobbat. Tessék otthon
lemérni az átlókat! Majdnem pontosan egyformák.
Szóval, ha nem is teljes
mértékben, de az isteni arányt, az aranymetszés formai nyomait vélhetjük
fedezni ebben a semmi kis festményben, amely bár képi megfogalmazásában modern
(nem kortárs), mégis a klasszikus komponálás elveit mutatja fel számunkra, még
akkor is, ha ez a kompozíciós megoldás a művész részéről nem is volt teljesen
tudatos. Utóbbi esetben, ha nem tudatosan készítette el így a művét, legalább a
művészben megnyilvánuló tehetséget kellene tisztelnünk, amit vagy az
anyatermészettől vagy, ha úgy tetszik Istentől kapott.
Színekkel kapcsolatban pedig csak annyit, hogy
a komplementerek jól ki vannak egyensúlyozva, illetve, ha fekete-fehérben
nézzük meg a képet, akkor még a tónusértékek is megfelelő módon vannak
használva, melyek csak erősítik a fent leírt kompozíciós elveket. Hozzáteszem,
hogy a kép egyszerűségét, ugyanakkor nagyszerűségét még emeli a pasztózusan
alkalmazott festékkezelés is, ami számomra még egy plusz pont annak
tetszetősségét illetően.
Még számos analógiát is felsorakoztathatnék itt, de
csak kettőt fogok idézni, méghozzá William Turnert, az angol tájképfestőt,
akinek már a 19. század elején születtek hasonlóan absztrakt hatású képei (kép forrása).
 |
| Joseph Mallord William Turner: Sunset c. 1820-30 |
Illetve
Mark Rothko-t, aki az absztrakt expresszionizmus egyik kiemelkedő alakja volt.
 |
| Mark Rothko: Cím nélkül c. 1950 |
