Szomorúan vettem tudomásul, hogy olyan dolgok történnek kis hazánkban, amelyeknek nem szabadna megtörténniük. Az egyikről már volt szó itt a blogon. A másik most ütötte fel a fejét, méghozzá a könyvégetés, könyvrongálás. Két blogoló is írt erről a jelenségről. Az egyik Andrassew Iván, a másik kollégám, Békési Joe volt. Mindenkinek ajánlom, olvassa el e két bejegyzést, mielőtt még továbbmegy.
A történelem folyamán sajnos sokszor voltak tiltott könyvek, tiltott művészetek, művészek, akikkel, vagy amikkel nem volt szabad érintkezni.
Kiváltképp a középkorban rejtegettek értékes írásokat – főleg az egyház falain belül, nem mintha akadtak volna olyan sokan a köznépből, akik el tudták volna olvasni őket. Sajnos újkori történelmünk telis-tele volt (van?) olyan emberekkel, akik középkori elődeikhez méltó módon próbálkoztak és próbálkoznak ilyen előítéletekkel traktálni bennünket, a saját ízlésükhöz igazítani a tömegeket. Egyféle egyengondolkodásra késztetni mindenkit, valamiféle rettenetes uralkodási lázban égve. Az ilyen középszerű emberek nem kaptak elég elismerést és figyelmet életük során, s ezt most bepótolandó, szélsőséges nézetekhez igazodva megpróbálnak kikönyökölni maguknak egy kis hamis megbecsülést, áhítatot, miegymást.
Nem szabad hagyni, hogy a művészetet bántsák ezek az emberek. Nem szabad hagyni, hogy megmondják mi az igazi művészet, mi az, aminek nincs létjogosultsága és mi az, aminek van.
Írtam egy kis történetecskét, ezzel kapcsolatban, remélem tetszeni fog nyájas olvasó. Fogadja mindenki nagy szeretettel.
Arról, hogy mi a művészet…
Történt egyszer, hogy az üresfejűek bolygóján könyvek estek az égből. Úgy ám.
Aztán az üresfejűek közül, valaki felszedett egy ilyen elszóródott könyvet, kíváncsiságában elővigyázatlanul belenézett és a benne lévő dolgok miatt egyszerűen szétrobbant a feje. Odaszaladt egy másik üresfejű és – mivel neki is csak egy nagy semmi volt a fejében – hasonlóképpen járt, mint a másik. Ez a könyv igen rövid idő alatt egy egész falu üresfejűvel végzett. A hír aztán eljutott a városba is. Itt is üresfejűek éltek azzal a különbséggel, hogy az ő fejük több ürességgel volt tele, mint vidéki társaiké, így nagyobb is volt azokénál. Ettől aztán igencsak büszkék voltak magukra. Tehát fogták magukat a városi üresfejűek városi vezetői, akik hatalmas üres fejjel rendelkeztek, és elmentek megnézni azt az igen veszélyes tárgyat. Mint már említettem, fejük ugyanolyan ürességgel volt tele, mint falusi társaiké – csak éppen többel – a könyv hatására ugyanúgy szétdurrant a fejük azzal a különbséggel, hogy nagyobbat durrant közben.
Volt aztán egy kisfiú, aki előítéletektől mentesen elhitte azt, amit a könyvek írtak és arra gondolt, hogy miért is ne történhetnének meg azok a dolgok, amik ebben az általa talált nagy vaskos könyvben szerepelnek. Csodák csodája, neki nem durrant szét a feje, hanem elkezdett telni azokkal a dolgokkal, amiket itt olvasott. El is ondott egy-két történetet barátainak, akik szintén elhitték a meséket. Így szövögették álmaikat közösen egy jobb világról. Egy olyan világról, amilyet a könyv írt le, éspedig olyan lényekről, akiknek volt is valami a fejükben méghozzá olyan tárgyak okán, mint amilyen ez a könyv is. És minél több ilyen lapozgatható dolgot olvasgattak, annál több minden került be az ő fejükbe, annál szélesebb látásmóddal rendelkeztek, annál jobban elfogadták a másik hibáit és viselkedését. Képesek voltak megbocsátani másoknak még akkor is, ha megsértették őket és így tovább.
Üresfejű vezető nem lévén, magacsinálta üresfejűek kezdtek a könyvek ellen papolni. Most már vigyázva, nehogy kinyissák a könyveket. Bár nem tudták, hogy mi van bennük, mégis megtiltották a többi üresfejűnek, hogy olvassák azokat sőt, arra buzdították őket, hogy semmisítsék meg ezeket a könyveket.
Természetesen a kisfiút és barátait, mikor felnőttek börtönbe zárták a könyvek miatt. Mivel azonban megtanultak megbocsátani így nem nagyon haragudtak fogvatatóikra. És mivel megtanultak gondolkodni, történeteket találtak ki és egymást szórakoztatták a börtönévek alatt. A börtönőrök is rákaptak a történetekre, így aztán őket is bezárták. Végül azok rokonai is oda kerültek, mivel nekik is tetszettek a történetek. Egyik másik igen vicces volt, aztán voltak olyan történetek is, amik nagyon szomorúvá sikeredtek, de kivétel nélkül mindegyik történet valahogyan megmelengette az üresfejűek szívét.
Jó pár évtized múlva az üresfejűek bolygóján már csak nagyon kevesen éltek a börtön falain kívül.
Az egész bolygó egy nagy börtön lett. Azok az üresfejűek, akik még soha nem nyitottak ki egyetlen könyvet sem, már rá sem ismertek volna a bent lakókra, akik egymásnak írogatták történeteiket mit sem törődve a külső világgal. Az üresfejűek kinn rekedt csoportja már csak vegetált, de tartották magukat ahhoz a véleményhez, miszerint a könyvek nagyon ártalmasak és képesek az üresfejűek életének kioltására. Eleve fenntartásokkal gondoltak az írásokra, így ha egy páran mégis megpróbálkoztak néhány könyv olvasásával, nem tudták befogadni az abban foglaltakat és szétrobbant a fejük, mint elődeiké. Különböző vitákba bocsátkoztak egymás között, hogy melyik könyv a legveszélyesebb anélkül, hogy egyáltalán belelapoztak volna. Néhányan a legnagyobb fejűek közül arra a következtetésre jutott, hogy a legnagyobb méretű könyvek a legveszélyesebbek, azokra még ránézni sem lehetett. A sok vitában néha egymásnak estek és bizony egy-egy gyengébb üresfejű életébe került ez az eszmecsere.
Végül a bentlakók már észre sem vették, hogy az utolsó üresfejű is meghalt a külvilágban és nekik igazából már nem is kellene többé a börtön falain belül élniük.
Hommage a Kurt Vonnegut
A történelem folyamán sajnos sokszor voltak tiltott könyvek, tiltott művészetek, művészek, akikkel, vagy amikkel nem volt szabad érintkezni.
Kiváltképp a középkorban rejtegettek értékes írásokat – főleg az egyház falain belül, nem mintha akadtak volna olyan sokan a köznépből, akik el tudták volna olvasni őket. Sajnos újkori történelmünk telis-tele volt (van?) olyan emberekkel, akik középkori elődeikhez méltó módon próbálkoztak és próbálkoznak ilyen előítéletekkel traktálni bennünket, a saját ízlésükhöz igazítani a tömegeket. Egyféle egyengondolkodásra késztetni mindenkit, valamiféle rettenetes uralkodási lázban égve. Az ilyen középszerű emberek nem kaptak elég elismerést és figyelmet életük során, s ezt most bepótolandó, szélsőséges nézetekhez igazodva megpróbálnak kikönyökölni maguknak egy kis hamis megbecsülést, áhítatot, miegymást.
Nem szabad hagyni, hogy a művészetet bántsák ezek az emberek. Nem szabad hagyni, hogy megmondják mi az igazi művészet, mi az, aminek nincs létjogosultsága és mi az, aminek van.
Írtam egy kis történetecskét, ezzel kapcsolatban, remélem tetszeni fog nyájas olvasó. Fogadja mindenki nagy szeretettel.
Arról, hogy mi a művészet…
Történt egyszer, hogy az üresfejűek bolygóján könyvek estek az égből. Úgy ám.
Aztán az üresfejűek közül, valaki felszedett egy ilyen elszóródott könyvet, kíváncsiságában elővigyázatlanul belenézett és a benne lévő dolgok miatt egyszerűen szétrobbant a feje. Odaszaladt egy másik üresfejű és – mivel neki is csak egy nagy semmi volt a fejében – hasonlóképpen járt, mint a másik. Ez a könyv igen rövid idő alatt egy egész falu üresfejűvel végzett. A hír aztán eljutott a városba is. Itt is üresfejűek éltek azzal a különbséggel, hogy az ő fejük több ürességgel volt tele, mint vidéki társaiké, így nagyobb is volt azokénál. Ettől aztán igencsak büszkék voltak magukra. Tehát fogták magukat a városi üresfejűek városi vezetői, akik hatalmas üres fejjel rendelkeztek, és elmentek megnézni azt az igen veszélyes tárgyat. Mint már említettem, fejük ugyanolyan ürességgel volt tele, mint falusi társaiké – csak éppen többel – a könyv hatására ugyanúgy szétdurrant a fejük azzal a különbséggel, hogy nagyobbat durrant közben.
Volt aztán egy kisfiú, aki előítéletektől mentesen elhitte azt, amit a könyvek írtak és arra gondolt, hogy miért is ne történhetnének meg azok a dolgok, amik ebben az általa talált nagy vaskos könyvben szerepelnek. Csodák csodája, neki nem durrant szét a feje, hanem elkezdett telni azokkal a dolgokkal, amiket itt olvasott. El is ondott egy-két történetet barátainak, akik szintén elhitték a meséket. Így szövögették álmaikat közösen egy jobb világról. Egy olyan világról, amilyet a könyv írt le, éspedig olyan lényekről, akiknek volt is valami a fejükben méghozzá olyan tárgyak okán, mint amilyen ez a könyv is. És minél több ilyen lapozgatható dolgot olvasgattak, annál több minden került be az ő fejükbe, annál szélesebb látásmóddal rendelkeztek, annál jobban elfogadták a másik hibáit és viselkedését. Képesek voltak megbocsátani másoknak még akkor is, ha megsértették őket és így tovább.
Üresfejű vezető nem lévén, magacsinálta üresfejűek kezdtek a könyvek ellen papolni. Most már vigyázva, nehogy kinyissák a könyveket. Bár nem tudták, hogy mi van bennük, mégis megtiltották a többi üresfejűnek, hogy olvassák azokat sőt, arra buzdították őket, hogy semmisítsék meg ezeket a könyveket.
Természetesen a kisfiút és barátait, mikor felnőttek börtönbe zárták a könyvek miatt. Mivel azonban megtanultak megbocsátani így nem nagyon haragudtak fogvatatóikra. És mivel megtanultak gondolkodni, történeteket találtak ki és egymást szórakoztatták a börtönévek alatt. A börtönőrök is rákaptak a történetekre, így aztán őket is bezárták. Végül azok rokonai is oda kerültek, mivel nekik is tetszettek a történetek. Egyik másik igen vicces volt, aztán voltak olyan történetek is, amik nagyon szomorúvá sikeredtek, de kivétel nélkül mindegyik történet valahogyan megmelengette az üresfejűek szívét.
Jó pár évtized múlva az üresfejűek bolygóján már csak nagyon kevesen éltek a börtön falain kívül.
Az egész bolygó egy nagy börtön lett. Azok az üresfejűek, akik még soha nem nyitottak ki egyetlen könyvet sem, már rá sem ismertek volna a bent lakókra, akik egymásnak írogatták történeteiket mit sem törődve a külső világgal. Az üresfejűek kinn rekedt csoportja már csak vegetált, de tartották magukat ahhoz a véleményhez, miszerint a könyvek nagyon ártalmasak és képesek az üresfejűek életének kioltására. Eleve fenntartásokkal gondoltak az írásokra, így ha egy páran mégis megpróbálkoztak néhány könyv olvasásával, nem tudták befogadni az abban foglaltakat és szétrobbant a fejük, mint elődeiké. Különböző vitákba bocsátkoztak egymás között, hogy melyik könyv a legveszélyesebb anélkül, hogy egyáltalán belelapoztak volna. Néhányan a legnagyobb fejűek közül arra a következtetésre jutott, hogy a legnagyobb méretű könyvek a legveszélyesebbek, azokra még ránézni sem lehetett. A sok vitában néha egymásnak estek és bizony egy-egy gyengébb üresfejű életébe került ez az eszmecsere.
Végül a bentlakók már észre sem vették, hogy az utolsó üresfejű is meghalt a külvilágban és nekik igazából már nem is kellene többé a börtön falain belül élniük.
Hommage a Kurt Vonnegut
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése