2014. szeptember 21., vasárnap

Egy alkotás margójára



Athanasios Anastopoulos (a névre kattintva felsejlik annak forrása is) festménye kapcsán kialakult eszmecserének és egyfajta számonkérésnek köszönhetően azon kaptam magem, hogy megírjam ezt a kis szösszenetet a festményről. Igazából én is kíváncsi lettem, hogy mi az, ami megragadott ennek az alkotásnak a felfedezése során. Hát tessék!

Ennek a festménynek az értékét természetesen nem a beléfektetett idő, hanem a színek ereje és a színekkel és tónusértékekkel létrehozott kompozíció hatása adja. Nem kétséges, hogy egy nem túl nagyméretű képről van szó és csakugyan, az alkotó biztosan nem ölt túl sok munkaórát abba, hogy elkészítse a képet. Kérdés, hogy ez levon-e az értékéből bármit is.
De honnan tudhatjuk, hogy ezelőtt a festmény előtt nem sorakozik-e még legalább száz vagy több száz festmény is? Rengeteg séta a szabadban, gondolkodás, elképzelések, hiszen egy szellemi alkotásról beszélünk. Illetve, ha már értékről beszélünk, akkor elsősorban művészeti értékekről van szó és nem financiálisról. Természetesen minden egyes produktumot le lehet fordítani az utóbbira, hiszen valamilyen okból kifolyólag nekünk embereknek az nagyon-nagyon fontos, hogy a produkciót le tudjuk mérni valamilyen számunkra is belátható, felfogható, mérhető és kiszámolható egységre vagy egységekre. Vannak dolgok, amiket könnyebb így átfordítani, és mérhető, pontosan vizsgálható, természetesen ily módon könnyebben érthető (és ettől már kevésbé ijesztő és idegen) dologgá alakíthatjuk át.
Heidegger Műalkotás eredete című művében említi, hogy bizony egy szellemi alkotásnak is, mint a festménynek is van dologisága. Amely megegyezik a krumpli, egy kődarab vagy akár egy korsó víz dologszerűségével. Az alkotás is létezik a fizikai síkon és bizony ugyanolyan anyagokból áll össze, mint bármi más, de mégis másként. Ha csak úgy tekintünk rá, mint egy zsák krumplira, akkor ez a kép csupán egy darabka vászon, meg egy kevés festéknek is tűnhet, és így nézve a zsák krumpli még többet is ér, mert azt legalább meg lehet enni. Így, akkor a festményt is le lehet mérni négyzetméterre, meg az alkalmazott anyagok mennyiségét pontosan megadva ki lehet számolni az árát, hozzácsapva természetesen az effektíve belevitt munkaórák számát. De ugye egy művész nem feltétlenül (csak) a pénzért dolgozik. Merthogy nekünk a mű, mint esztétikai élmény kiváltója lenne fontos azon keresztül, hogy egy művészeti alkotás, annak a tagadhatatlan dologszerűségén túl valami mást is jelent, valami mással is megismertet bennünket. Így a műalkotás egy allegória is, és egy szimbólum is egyben, mivel a puszta dologgal valami más is összevonódik. De ebbe most ne menjünk bele, mert konkrétan a képről szeretnék írni.
Szóval. Jogos a kérés, miszerint magyarázzam már el, hogy nekem mi a fenéért jön be ez a kép? És milyen művészeti értéket képvisel a számomra. Úgy gondolom, hogy az emberek azért nem szeretik, sőt kifejezetten utálják a kortárs képzőművészetet (de még a modern művészetet is, ami már a 20. század elején elkezdődött! Úgy ám, barátaim, egy évszázada!), mert senki sem magyarázza el nekik, hogy egy-egy alkotás mit is jelent, mit akar közölni. És ez igaz is. Egy kortárs galéria vagy múzeum tulajdonosának kutya kötelessége, hogy biztosítson a betérőnek egy kapaszkodót, magyarázatot arra nézve, hogy mit is lát tulajdonképpen. A Ludvigban ez működik. Eredendően is meg kell tanulnunk látni és azon keresztül felfogni a körülöttünk lévő világot. Ezt a fajta látást, ahogyan felfogjuk a világot, tudással vagyunk képesek fejleszteni. Azonban a befogadónak is kutya kötelessége elkezdeni gondolkodni, és ami nagyon fontos: nyitottnak lenni a befogadás közben! Kérdéseket feltenni: mi az, amit látok? Miért így látom? Miért tetszik vagy miért nem tetszik ez a dolog itt előttem. De azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy: mik az én megértésemnek és befogadó készségemnek a határai? Hogyan tudnám ezeket a határokat szélesíteni? Meg tudom-e egyáltalán tenni ezt? Vagy csak egyszerűen lusta vagyok hozzá? Erőfeszítéseket kell tenni és fáradtságot nem kímélve gondolkodnunk kell! Nem csak egyszerűen lepasszolni a dolgot és belesüppedni a megfelelő kényelmet és gondolkodást nem igénylő giccsek világába. Természetesen az alkotásokkal kapcsolatban való gondolkodáshoz azért kellenek fogódzkodók is. Ezeket kellene a diákoknak elsajátítania az általános, majd középiskolában művészeti oktatás címén. Nem csak valami gépies előadásmódot meghallgatni a tanártól, majd azt visszaböfögve megkapni a jutalmat: az érdemjegyet.
Tehát minden alkotásnak meg kell adni azt a jogot, hogy nyitottan és megfelelő alázattal álljunk hozzá az üzenetéhez, hogy helyesen értelmezve megfejthessük azt. Vagy legalább is számunkra megnyugtató módon elhelyezni a kis univerzumunkba, hogy így a részünké válhasson, hiszen ezzel gazdagodhatunk szellemileg.

Figyelem, ez az én gondolatmenetem a képpel kapcsolatban! Egy interpretáció, amit nem kötelező elfogadni, csak egy iránymutatás. Aztán, ha megkérdeznénk erről Athanasios Anastopoulos-t akkor azt mondaná, mint annak idején Arany János is, hogy „gondolta a fene!” Vagyis lehet, hogy nem is az volt a szándéka ezzel a képpel, amit én most itt belemagyarázni fogok, hanem egészen más. Egy biztos, hogy bizonyos irányelvek alapján fogok elemezni, amelyeknek megvannak a művészettörténeti vonatkozásai és autoritív hagyománya is. Meg természetesen én már vagy 20-25 éve tanulom a művészetet, az ehhez kapcsolódó látásmódot néha autodidakta, néha intézményesített keretek között. Szóval az elemzésembe ez a fajta felfogás is nagyban beleszól majd.

Ha ránézünk erre a festményre, akkor elsőre majdnem mindenki egy tájképet ismer fel benne. Én legalább ezt látom. Méghozzá egy alkonyi tájképet. Azt is mondhatjuk, hogy ez az általunk már sokszor látott alkonyat egy impresszív megragadása. Az is lehet, hogy a festő a szabadban festette, de az is lehet, és ezt tartom valószínűbbnek, hogy emlékezetből festette.
Na, lépjünk egy kicsit hátrébb és nézzük meg, hogy végül is mit látunk a képen? Ezt kell először megkérdeznünk magunktól. Ez a lehető legegyszerűbb kérdés. 
Anastasios Anastopoulos festménye



 Ahogyan már említettem, látunk egy tájképet. Nekem az a benyomásom, hogy egy viszonylag magas helyről nézünk a távolba és látjuk, ahogy a nap éppen az utolsó sugaraival még befesti az ég alját. Jobbról egy velünk kb. egy magasságban lévő hegytetőn lévő erdősort látunk, ami világosabb hatású, mivel a nap sugarai még megvilágítják azt. A fénynek, ami gyakorlatilag be van szorítva a kép bal középső részébe, még van annyi ereje, hogy ha belenézünk, akkor a viszonylag közvetlenül előttünk elterülő tájat már nagyon sötétnek látjuk. Szóval az előttünk elterülő látkép már nem kivehető teljesen. Ezt jeleníti meg a festő ezekkel az igen sötét színekkel.
Nos, én ezzel a képpel kapcsolatban totális nyugalmat érzek. Miért is van ez így?
A kompozíció adja meg erre a választ. 


A kép három fő vízszintes felületből áll. Amelyet előtérnek, középtérnek és háttérnek nevezhetünk. Ez már megadja a kiegyensúlyozottságát a képnek, hiszen a vízszintes komponálás eleve egyfajta biztonságot és nyugodtságot sugall. Ráadásul itt három vízszintes rész találkozik egymással. Az előtér-középtér-háttér kompozíció amúgy meg klasszikus tájképek komponálási módja, szóval ilyen tekintetben ez a festmény nem is mondható igazán modernnek. 


 Aztán van egy másik, képzeletbeli, függőleges vezérszál is, amelyet a kép bal oldalához közelebb húzhatunk meg merőlegesen az eddigi vízszinteseinkre. Ez adja meg a festménynek a dinamikáját, hiszen itt egy időben lezajló eseményről beszélhetünk: a naplementéről. Ráadásul a festő a színekkel éppen azt a részét ragadta meg, ami már a leggyorsabban zajlik. A nap már lebukott a horizonton, csak a felhőket és az eget festi be utolsó sugaraival, nemsokára teljes lesz a sötétség. Talán még érzem a levegő hűvösségét is, ahogyan lemegy a nap és már nincs olyan ereje, hogy felmelegítse a környezetem. És arra is gondolhatunk, hogy itt a hegy tetején, az erdőben egy kicsit ijesztő is lesz ez a hirtelen jött sötét, mindannak ellenére, hogy még pár perccel ezelőtt egy csodában volt részünk, de mégsem félünk, mert a részesei voltunk és vagyunk egy nagyobb dolognak és ezt érezhetjük a környezetünkben, és ez elégedettséggel tölt el minket. Szóval még ez is benne van ebben az egy képben.
De térjünk vissza a kompozícióhoz.


Ha jobban megnézzük, akkor ez a két vízszintes és egy függőleges a bal oldalon két tökéletesen egyforma négyzetet hoz létre. Ez még jobban erősíti a biztonságos hatást. Ráadásul mind a két négyzet egyforma. És, ha ez még nem elég, akkor ha tüzetesebben megvizsgáljuk a jobb oldali nagyobb részt, akkor ott is egy négyzetet vehetünk észre, csak nagyobbat. Tessék otthon lemérni az átlókat! Majdnem pontosan egyformák. 

Szóval, ha nem is teljes mértékben, de az isteni arányt, az aranymetszés formai nyomait vélhetjük fedezni ebben a semmi kis festményben, amely bár képi megfogalmazásában modern (nem kortárs), mégis a klasszikus komponálás elveit mutatja fel számunkra, még akkor is, ha ez a kompozíciós megoldás a művész részéről nem is volt teljesen tudatos. Utóbbi esetben, ha nem tudatosan készítette el így a művét, legalább a művészben megnyilvánuló tehetséget kellene tisztelnünk, amit vagy az anyatermészettől vagy, ha úgy tetszik Istentől kapott. 

Színekkel kapcsolatban pedig csak annyit, hogy a komplementerek jól ki vannak egyensúlyozva, illetve, ha fekete-fehérben nézzük meg a képet, akkor még a tónusértékek is megfelelő módon vannak használva, melyek csak erősítik a fent leírt kompozíciós elveket. Hozzáteszem, hogy a kép egyszerűségét, ugyanakkor nagyszerűségét még emeli a pasztózusan alkalmazott festékkezelés is, ami számomra még egy plusz pont annak tetszetősségét illetően. 


Még számos analógiát is felsorakoztathatnék itt, de csak kettőt fogok idézni, méghozzá William Turnert, az angol tájképfestőt, akinek már a 19. század elején születtek hasonlóan absztrakt hatású képei (kép forrása).

Joseph Mallord William Turner: Sunset c. 1820-30


Illetve Mark Rothko-t, aki az absztrakt expresszionizmus egyik kiemelkedő alakja volt.
Mark Rothko: Cím nélkül c. 1950




2011. április 17., vasárnap

Egy kis egyetem begyedem



Összeszedtem a régi rajzaimat. Nézegessétek.
A második kép még 1987-88-ból való. Vigyázat! Aktképek is szerepelnek a rajzok között!

2011. március 13., vasárnap

Marcipánban utazunk







http://harimarcipan.blogspot.hu/2014/09/ijesztgetos-marcipanok.html

 Már rendelhető a feleségem által készített marcipán halálfej minden formában. És ez még csak a kezdet! MUHAHAHAHAHAHHH!

Klikk a képre és BigSkull elvisz a megrendelés helyére!









2011. február 28., hétfő

2010. december 10., péntek

Nemes Zoltán nyerte az idei szakmai díjat

Nemes Zoltán: Nemzeti összefogás


A MÚOSZ Karikatúra Szakosztályának tagjai szavaztak, ki kaphatja meg az idén alapított Kétfilléres díjat.
Nemes Zoltán kollégám nyerte el idén a szakma elismerését.
Bővebben itt

2010. november 16., kedd

Megnyílt a bajai karikatúra kiállítás

Ide klikkelve megnézhetitek a győzteseket. Alább pedig az én két rajzomat, amit elküldtem.

2010. november 6., szombat

Új sárvédőkkel szép az élet!


Tegnap elbicikliztem Szentendréről Újpestre (!), hogy szép lila sárvédőket vehessek magamnak! Sajna a régi műanyag sz*ok eltörtek. Egy Critical Mass-os fórumon bukkantam rá -először csak normál fém sárvédőket keresve- arra a bejegyzésre, miszerint Dollingernél vannak színes, fém sárhányók (ezittareklámhelye: IV. ker. Mátyás tér 1. Budapest). Nosza el is mentem, s menten fel is szereltettem őket. A kép Budakalászon készült a tónál. Hát nem gyönyörű? A színe azokra a régi Stollwerck cukorkák csomagolására emlékeztet, amiket még drága jó nagymamámtól kaptam, ha jó voltam.

2010. október 31., vasárnap

Légy lebomló - De nehéz is szelektívnek lenni...

Novemberben nyílik egy karikatúra kiállítás Baján. Elég sok rajzot csináltam erre a pályázatra, de igazából csak kettőt küldtem el. A többi itthon maradt. Gondoltam felteszem őket, ha már lemaradtak.

2010. október 28., csütörtök

Én egy szelektív ember vagyok

Végre sikerült elküldenem a bajai pályázati rajzokat. Természetesen az utolsó pillanatban.

Itt van egy-egy részlet a két képből:

2010. szeptember 20., hétfő

Tisztelet Duchampnak


Marcel Duchamp a kedvenceim közé tartozik. A 20. század egyik legbefolyásosabb művésze volt.

Több ready made is született Mona Lisával kapcsolatban. Az első (1919) egy levelezőlap volt, amire bajuszt rajzolt és az L.H.O.O.Q. betűkapcsolatot írta a kép alá. Ezeknek fontos jelentése van. Franciául betűzve a következőt kapjuk: - el ás o o kü - vagyis: "Elle a shaud au cul" Magyarra fordítva - egy kicsit finomítva - "Tűz van a lába között". Utalva ezzel a kifejezéssel Freud, Leonardo homoszexualitásáról alkotott tézisére. Végül 1965-ben. készített egy újabb Giocondás ready made-t, aminek Shaved címet adta és egyszerűen nem tett hozzá semmit.